Szeptember 12.

Az órák után még vissza kellett mennem az iskolába, pontosabban az igazgató irodájába. A hét újból elkezdődött, mintha már évszázadok óta idejártam volna.

A tanulóknak egy hetük volt arra, hogy feliratkozzanak a választott szakkörre, azonban néhánynál, hogy tagságot nyerjünk, át kellett esni egy kisebb szóbeli felvételi-szerűségen is. Az alkalmasságot vizsgálták, és ez a felügyelőnél sem volt másképp. Egyáltalán nem izgultam, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy enyém lesz a megtisztelés, ugyanis volt egy aduászom. A tudás.

A hajam kivételesen szabadon omlott a vállamra, eddig még nem is engedtem ki az itt tartózkodásom alatt. Nem szerettem, hogy mindenhova beakad. Értesülésem szerint az igazgató és Kaname ülnek bent. Igaz, az esélye egyenlő volt a nullával, hogy egyszer elveszíti a fejét, de jobbnak láttam nem kockáztatni és takarni a nyakamat a vámpír előtt. Biztos, ami biztos.

Az utolsók között voltam a listán, amit véletlenszerűen állítottak össze, szóval nem okozott meglepetést. Egyébként rengetegen jelentkeztek, főleg kilencedikesek, de még a végzősök közt is akadt pár, aki újra próbálkozott.

Leültem egy padra, és vártam. Szándékosan érkeztem előbb, reménykedve, hogy esetleg hamarabb behívnak, de amint odaértem, hatalmas lett a csúszás. Zömében lányok, de akadt pár fiú is a várakozók között. A legtöbben izgatottan susogtak, várva, hogy ők következzenek, vagy egymásnak adták át az információkat, akik már voltak bent. Egy pillanat erejéig hunytam be a szemem. Nem aludtam, csupán pihentem, ami a hatalmas hangzavarban ugyan nehezen ment, de csak a nevemre eszméltem fel.

- Loretta, már jöhetsz is - mosolygott rám biztatóan az igazgató.

Beléptem az ismerős helyiségbe, az irodába. Kaname a hosszú kanapé bal szélén ült, a másik végében az igazgató foglalt helyet.

- Nem gond, ha kinyitom az ablakot? - kérdezte a vámpír, mire megráztam a fejem. A levegő eléggé befülledt, könnyebben érezte meg az illatomat.

- Készen állsz? Kezdhetjük? - csapta össze izgatottan a tenyerét a diri.

- Részemről rendben - mondtam tisztelettudóan. Mégiscsak az igazgató és a tisztavérű előtt ülök.

- Miért jelentkeztél erre a feladatra? - jött is az első kérdés. Türelmesen végig gondoltam és összeraktam a fejemben a választ, csak utána szólaltam meg.

- Olyan típus vagyok, aki nem szeret egyhelyben ülni, főleg nem éjszaka. Úgy gondolom, hogy ez egy kiváló feladat ennek kiküszöbölésére, szívesen vagyok kint éjszaka és nem félek sem az erdőtől, sem a sötéttől.

- Sportoltál, esetleg jelenleg is sportolsz valamit?

- Jelenleg nem, de számos harcművészetet elsajátítottam már. – Igazából semmilyen konkrétat, csak harcolni tudtam.

Ezek után még egy rakat kérdés következett, főleg pszichológiai irányba. Érdekes volt az igazgató komoly arcával megismerkedni, ellenben Kaname szinte alig szólalt meg. A végéhez közeledve olyan kedélyesen társalogtam az igazgatóval, mintha időtlen idők óta ismertük volna egymást.

- Mindjárt végzünk, Loretta. Ha megbocsájtotok, elmegyek egy teáért - állt fel az igazgató, de fél pillanat múlva vissza is jött, ugrálva. Úgy látszik, eddig tartott a komoly Cross úr.

- Mit gondolsz, miért kéne neked megkapni a tisztséget? - tette fel az utolsó és gyilkos kérdést Kaname. Ilyenkor a legtöbben lefagynak, azonban én rég kiterveltem.

- Az én véleményem szerint azért lennék megfelelő prefektusnak, mert tisztában vagyok az éjjeli tagozat titkával és a vámpírok létezésével - mondtam, mire az igazgató kiköpte a teáját is. Kaname igyekezte megőrizni a hidegvérét, de láttam az érzelemmentes maszkja mögött, hogy egy pillanatra ő is meglepődött.

- Honnan tudod? Valaki mondta? - méregetett gyanúsan az igazgató.

- Volt már szerencsém vámpírhoz, így elég egyszerű kitalálni, hogy miért éjjelisek az éjjelisek. Sajnálom, de erről nem szeretnék beszélni - mondtam keserű szájízzel. Sose szerettem a múltat hánytorgatni.

- Az édesanyukád halálának köze van a vámpírokhoz?

- Igen - hajtottam le a fejem.

Pár percig néma csend uralkodott, a hallottakat emésztették.

- Köszönjük a jelentkezésedet, legkésőbb szerdán értesíteni fogjuk az új prefektust.

- Köszönöm szépen - mondtam, és kisétáltam az ajtón.

- Hát, ez is megvolt... - gondoltam magamban.

A napszálló kollégiumába visszaérve nem kerülte el a figyelmem, hogy az egész épület kihalt, pedig az esti órákban sokan szoktak a folyosón mászkálni. Benyitottam a szobába, ahol Ewe és még négy lány ücsörgött.

- Hogyhogy nincs kint senki? - kérdeztem.

- Képzeld, este buli lesz! Az igazgató rendkívüli hatállyal megengedte, hogy ma este kimenjünk a faluba, ezért készülődik mindenki. Ugye jössz velünk? - könyörgött. Percekig tétlenül ácsorogtam, miközben a lányok csinosíttatták magukat.

- Rendben. Meddig lehet kint maradni?

- Amikor az éjjelisek végeznek az óráikkal, az előtt vissza kell érni, de ez egyébként titok. Csak a végzősök mehetnek ki eredetileg, de Arlond elhívott! - ugrándozott örömében.

- Szuper - vigyorogtam rá biztatóan, legalábbis annak terveztem.

- Lányok, sminkeljetek ti is, addig választok Lorettának ruhát - mondta Ewe, és felém fordult. A többiek engedelmesen elvonultak a fürdőbe. Úgy látszik, itt ő a vezető.

- Egyenruhában kell lenni, nem? - furcsálltam.

- Persze, de megpróbáljuk a legtöbbet kihozni belőle. Tudod, egy kis magassarkú, pár ékszer...

- Semmi ilyesmit nem szeretnék - szakítottam félbe. Megint jött a mániájával.

- Állítólag az éjjelisek egy része is kimehet. Nem tudom, ennek mi az oka, de tök szuper, hogy év közben is megengedik nekik, mi ugye pedig velük megyünk - beszélt, leginkább magának. Átláttam rajta, csevegés akart kezdeményezni, hogy elterelje a figyelmet arról, mennyire idegesíti az ellenkező nézőpontom.

- Szóval kiszökünk - állapítottam meg.

- Úgy is lehet mondani. Azért egy csini kabát belefér? - tartotta felém az említett darabot, amit egész idáig keresett. Az iskolai szetthez tartozó kabát volt kristályokkal díszítve.

- Ez borzasztóan néz ki - ráncoltam a szemöldököm.

- És ez? - mutatta. - Na, legyél egy kicsit merész.

Maga a ruhadarab nem is nézett ki rosszul, főleg a színe, a rikító rózsaszín fogott meg, de nem szerettem volna feltűnést kelteni. Jól tudtam, hogy a faluban e-szintű vámpírok is élnek.

- Egy kicsit kevésbé feltűnő is megteszi. Fekete nincs?

- Ez?

- Tökéletes - mondtam, és ennek hatására elmosolyodott. Örült, hogy sikerült közös nevezőre jutnunk.

- Nekem is tetszik - forgatta a darabot. Fekete, hosszú kabát a derekán megkötős övvel, szürke prémmel a nyakában. Egyébként ötletem se volt, hogy Eweleinnek miért van ennyi kabátja, de inkább nem kérdeztem meg.

- Van hozzátartozó kesztyű is - lobogtatta.

- Dobd! - tartottam a kezem.

A készülődés, ami számomra többnyire abból állt, hogy ültem az ágyon, jó hangulatban telt. Boldog voltam, mert ezek a ruhadarabok tényleg tetszettek, és nem erőszakolt rám másikat, Ewe pedig boldog volt, mert öltözködtem vele egy kicsit.

- Óvatosan! Ne vegyenek észre sokan - lopakodtunk a folyosón, miután mindenki kellően kisminkelte magát. Nem akartam megemlíteni nekik, hogy az éjszaka közepén minden bizonnyal sötét lesz, rájuk hagytam.

Kiléptünk a kollégiumból és az épület mögötti erdő felé vettük az irányt. Nyolc órakor már alkonyodott, a nap narancssárgára festette az eget, emiatt a látásviszonyok is gyengültek.

- Itt talizunk a fiúkkal - válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet az egyik lány, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

A végzősök hamar megérkeztek, vihogva és csapkodva. Érdekes, hogy nem volt köztük lány. Öten jöttek, mint mi. Felfedeztem pár ismerős arcot a hétvégi piknikről, sajnos nem mindig pozitív értelemben.

- Csáó Letta - tartotta pacsira a kezét. Figyelmen kívül hagytam, de nem adta fel, belecsapott magának.

- Mondtam már, hogy nem szeretem, ha becéznek - forgattam a szememet.

- Kár - vigyorgott.

A főkapu nyitva állt, és ebben a pillanatban pont nem őrizte senki. Vártunk egy kicsit, míg a kollégiumok ajtajait bezárták, hogy az alsóbb évesek viszont ne merészkedjenek ki, majd nyugodt szívvel kisétáltunk. A társaság hangoskodása valószínűleg az egész erdőt felverte, ami kifejezetten nem tetszett, de nem szóltam érte. Még nem jártam az akadémia területén kívül, csak rájuk hagyatkozhattam.

Körülbelül tizenöt percig gyalogolhattunk a fás részen, mikor elkezdett kirajzolódni a falu szélének körvonala. Rátértünk a kövekkel kirakott útra, amit gyér lámpafény világított meg. Az egész részt fallal vették körbe, négy kapun lehetett bemenni, az északihoz kellett nekünk a legkevesebbet gyakorolni.

Amint átléptük a határvonalat, mindenki egyszerre kezdte el tervezgetni, hogy hova akar menni. A lányok ruhát, a fiúk kocsmát kerestek. Szerettem volna először élelmet vásárolni, hiszen az a legfontosabb.

- Először mindenképpen valamilyen kaja kéne - gondolkodott hangosan Ewe.

- Megyek veled - ajánlottam fel.

- Jövök én is - mondta az egyik srác.

- Szuper, akkor előre! - kiáltott fel Ewe, túlságosan beleélve magát a szerepébe.

A közértben beledobtam szinte minden ehetőt és táplálót a kosárba. Így, hogy a lányokkal ellentétben nem raktam félre ékszerekre meg ilyenekre, sokkal jobban tudtam gazdálkodni.

- Ez micsoda? - kérdeztem a fiútól, aki valamilyen furcsa dolgot fogott a kezében.

- Ez? - nevetett fel hitetlenkedve, mintha az alapműveltséghez tartozna. - Puding. Tényleg nem tudod?

- Nem. Gondolom ehető.

- Igen, és meglehetősen finom. Vegyél egyet te is és próbáld ki. Nem lehet nem szeretni - mosolygott. Furcsán néztem rá, vonakodva ugyan, de levettem egyet a polcról.

Elégedetten néztem a roskadásig élelmiszerekkel pakolt szatyorra. A héten biztos nem fogok éhezni.

Elmentünk a lányokhoz egy kis kávézóba. A családias, otthonos hangulat kifejezetten tetszett. A lányok viszont csak a ruhákról és a szépségápolási szerekről tudtak beszélni, esetleg még a fiúkról az iskolában, de más téma nem vetődött fel. Csendben iszogattam a teámat, nemigen tudtam hozzászólni a beszélgetéshez. A gondolataimat rendezgettem, próbáltam kizárni az idegesítő és értelmetlen csevejt, de mellettem ültek. Egyre jobban idegesített a téma, vártam, hogy mikor megyünk tovább valamerre. A fülledt levegő sem tett jót, sajgott a fejem és szédülni kezdtem. Ki kellett szellőztetnem a fejem.

Fél óra szenvedés után már azoknak a fiúknak a jellemzőit is ismertem, akikkel még életemben nem találkoztam. A „hasznos” információtól zsongott a fejem, felüdülés volt a kora őszi levegő, ami megcsapott a kilépéskor. A többiek a ruhavásárlást tervezgették, de azt nem bírtam volna ki, így is túl soknak éreztem ezt a témát.

- Figyeljetek, szerintem én addig sétálok egyet és körbenézek, míg ti vásároltak - szóltam közbe.

A többiek a vállukat vonogatták, Ewe pedig a fejét csóválta, de nem ellenkezett.

- Rendben, akkor majd hívjuk egymást, hogy hol tali - mondta, és egyedül maradtam.

Mentem a fejem után, igazából nem is figyeltem, merre. Néztem a régi és szegényes épületeket, amiket a lámpafény még ijesztőbbé varázsolt. Meglepően sokan tartózkodtak kint este tizenegy után is.

Hát persze, a vámpírok nemrég ébredhettek - gondoltam magamban. Nem is értem, hogy miért engedtek ki ilyen későn. Állítólag a végzősök nagyrésze elsajátította a harcművészet valamelyik fajtáját, de a legtöbben tehetetlenek egy vérszívóval szemben. Eszembe jutott, hogy a központban biztosan emberek laknak, csak a külső részekben bújhatnak meg egyéb lények. Így kevésbé tűnt hajmeresztőnek az ötlet, de attól még rizikósnak tartottam.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy az említett külső részen lyukadtam ki. A távolban látszódott a fal, alig világított valami az utcában. Egyre közelebb értem a magasodó kőépítményhez. Sokasodott a pirosan felvillanó szemek száma, amelyek utánam fordultak. Nem ijedtem meg, de biztonságban sem éreztem magam. Minden mozzanatra, zajra felfigyeltem. Vissza akartam menni, de olyannyira nem jegyeztem meg az útvonalat, hogy a fal nemhogy távolodott, hanem még inkább közeledett. Kezdtem kétségbeesni. Az egyik lepukkant negyedben találtam magam.

- Erre, erre! - kiáltott egy vékony hang.

Odakaptam a fejem. Egy kisfiú vonszolt egy élettelen testet. Ez az egyik éjjelis! Toya kisasszony hevert a földön. Behúzódtam egy kapualjba és figyeltem az eseményeket.

Egy perc sem telt bele, utánuk loholt a romos házba egy csapat E-szintű, nem láttam még ennyi vérszívót egybegyűlve. Vörösen izzó szemmel és habzó szájjal igyekeztek a zsákmányért. Nem tudtam rájönni, hogyan, de a gyermek minden bizonnyal elszívta a lány erejét. Nem hagyhattam annyiban, lopakodva utánuk eredtem.

Azt eddig is tudtam, hogy az E-szintre lesüllyedt vámpírokban nincs semmi emberi, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Az ablak előtti padkára felszökkenve beláttam az egész felső szintet. A szobában térdelt öt vagy hat vérszomjas E-szintű egy élettelen test fölött. Amerre néztem csak vért láttam. Egyszerre szívták ki az életet belőle. A késsel vájt sebnyomok megkönnyítették a dolgukat.

- Szóval ez egy ilyen központi ház... ahova az összes vámpír jár enni - gondoltam magamban.

Toya kisasszony testét éppen akkor hurcolta fel a lépcsőn. Valószínűleg ő a következő áldozat. Még mindig ötletem sem volt hogyan sikerült elkábítani egy ilyen nemes Kuran-klántagot, de most nem ez volt a legfontosabb.

Gyorsan kellett cselekednem. Megfogtam a legközelebbi tárgyat, ami jelen esetben egy kő volt, és betörtem az ablakot. Mindnyájan felém kapták a fejüket. Vörösen csillant a szemük. Horogra akadtak.

Kiugrottam az ablakon, azon nyomban utánam eredtek. Kicsit vártam, míg a nagyja kiért, és befutottam a házba. Ahogy sejtettem, pár lézengőn kívül senkit sem láttam. Felfutottam a lépcsőn és hátulról kitéptem a kisfiú szívét mikor már dobta volna fel az emeletre. Még volt egy kis időm, mire felfogják, hol vagyok. Vártam, hogy bejöjjenek a házba. Az agyam villámgyorsan pörgött. Nem tagadom, rég ittam már, és ekkora túlerővel szemben nem jönne rosszul a plusz erő. Felvettem az élettelen kezét és beleharaptam volna a kézfejébe, de nem tudtam átszúrni a bőrét. A francba, hogy mindig reszelnem kell a szemfogam! Nem teketóriáztam, körömmel szúrtam két lyukat. Nem volt olyan ízletes, mint az embereké, fagyos és alvadt, de megteszi. Éreztem a testemben szétáradó energiát, a mámorító érzést. Letöröltem a számról a bűnösségem nyomait. Senki sem fog kételkedni benne, hogy a kisfiú harapta meg. Úgy tudják, hogy ember vagyok, még csak fel se vetődne bennük.

Amint megláttak a lépcsőről, azonnal elkezdtek felém rohanni. Mire feldobtam a vállamra Toya kisasszony testét, addigra a kintiek is megtaláltak. Kiugrottam újra az ablakon az utca közepére.

Egy zsákutca. Mögöttem egy nagy kőfal húzódott, ami a falu nyugati határát jelölte. A vérszívók egyre közeledtek miközben hátráltam. Körülbelül huszonvalahány, vagy akár harminccal álltam szemben egymagam. A combomon lévő fegyvertartóhoz nyúltam volna, de eszembe jutott, hogy semmi sincs nálam. Nem tudtam elmenekülni, már majdnem odaértek.

- Gyere, ennyivel nem tudunk elbánni! - szólt egy hang fentről.

A fal tetején szintén az egyik éjjelis, Aidou úrfi állt. Nem bíztam benne, de kivételesen igaza volt. Lehetett akármekkora az erőm, túl sokan voltak. Amint észrevették az E-szintűek, elkezdtek felmászni a falon. Megfogtam Toya kisasszonyt és megkapaszkodtam. Átrántott a fal másik oldalára, ahol... éppenséggel egy folyó folyt.

Erősen szorítottam a fiút, miközben elmerültünk a jeges habokban. Próbáltam fenttartani a lányt, hogy minél kevesebb vizet nyeljen be, de mivel nem ért le a lábam ez eléggé nehéz feladatnak bizonyult. Lihegve emelkedtem ki levegőért, a tüdőm már szorított, mikor úsztam felfelé.

- Tényleg? Komolyan ez volt a legjobb ötleted? - sandítottam rá dühösen, mire megvonta a vállát.

- Cselekednem kellett, méghozzá gyorsan. Ide biztos nem jönnek utánunk.

Ő már kint állt a szárazföldön, de én még mindig a fagypont körüli hőmérsékletű vízben szenvedtem. Kiadtam a testet, óvatosan lerakta maga mellé. Felém nyújtotta a kezét, de hezitáltam egy ideig. Olyan magasan volt a part, hogy esélyem sem nyílt felugrani, mivel nem ért le a lábam. Elfogadtam a kezét és kihúzott a partra.

Összerogytam volna, de a vér ereje újabb energiákat szabadított fel. Szótlanul követtem az éjjelist, aki átvette tőlem Toya kisasszony terhét. Felfigyeltem rá, hogy hajnalodott, világosodni kezdett az égbolt. Tényleg ennyi ideig bolyongtam volna?
Az akadémiába mentünk. Az éjjeliseknek még nem ért véget a tanítás, de rejtély, hogy akkor Aidou hogyan került a faluba. Megállt, és szembefordult velem.
- Innentől megoldom, menj és feküdj le. Veszélyes idekint egyedül – mondta, mire bólintottam. Megfogadva a tanácsát egyből a szobámba siettem, ahol Ewe rég az igazak álmát aludta.

Szeptember 5.

Kora reggel Ewe madárhangos ébresztője keltett. Hirtelen azt hittem, hogy egy erdőbe teleportáltam álmomban, vagy eltévesztettem az akadémiát. Kellett pár perc, mire kitisztult a kép.

A fürdőszoba ajtaja már csapódott is ki, majd ugyanilyen sebességgel berongyolt egy barna hajzuhatag. Az óra még csak hatot mutatott, és a tanítás nyolckor kezdődik.

– Jó ég! – motyogtam, és egy gyors fejszámolás után beállítottam magamnak egy ébresztőt fél nyolcra. Furcsa volt a hagyományos óra, ugyanis az akadémián nem lehetett telefont használni. Személy szerint ezt nagyon jó megoldásnak találtam, a diákok pedig nem szenvedtek elvonásban, hiszen kis túlzással, de így nőttek föl. A képkészítésre ott a fényképező, az ébresztőre az óra... a közösségi oldalak pedig teljesen feleslegesek.

Sokkal üdébben keltem, mint a hajnali órákban. Pontosan ebben a pillanatban lett kész a szobatársam is. Nos, eddig azt hittem, hogy átváltozásra csak a démonok képesek, de Ewelein újraértelmezte ezt a mondatot. A lány tökéletesen göndörített loknikkal, új arcot varázsolva magának frissen és jókedvűen mosolygott rám. Nyoma sem volt az egyenes hajú, karikás szemű és kialvatlan embernek.

– Madárcsicsergős jó reggelt – vigyorgott. Utálom a túlzottan vidám embereket reggel.

– Neked póthajad van? – ráncoltam a szemöldököm, még mindig az ágyban fekve.

– Titok! Bocsi, de megyek, mert Cassyvel ötvenkor vonulunk, puszi! – hagyott ott, és kitipegett a szobából.

Túltéve magam a sokkon, elkezdtem készülődni. Nem telt bele tíz perc, ellentétben Ewe másfél órájával, vakolat és póttincsek nélkül léptem ki a szobából.

Kényelmesen ballagtam a hídon és bámultam a napfelkeltét, hallgattam a víz csobogását. Az iskola épülete egy szigeten állt, amihez két híd vezetett, az egyik az éjjelisek, a másik a nappalisok részétől, amik a sziklás part szélén voltak. Gyönyörű és egyben egyedi.

Belépve az ajtón pont a szobatársamba botlottam. Két lány társaságában ácsorgott, akiknek valószínűleg hasonló volt a reggeli rutinjuk, mint neki. Már-már kényelmetlenül éreztem magam a cicababák között a sportcipővel.

– Lányok, ő itt Loretta, a szobatársam, új az akadémián – mutatott be lelkesen, mire idétlenül köszöntem. Nem kicsit volt kínos.

– De ha most jött, akkor nem kilencedikesnek kéne lennie? – kotyogott közbe a fekete.

– Nem, mert átvették.

– Szóval akkor te már kijártad a gimit? Nem értem, ez mit jelent.

– Atya úr Isten, nem értem, hogy lehetsz ekkora idióta Betty.

– Nem számít az ész, ha van pénz! – mondta a kívül-belül feketeség, sajnos nagyon úgy tűnt, hogy ez a mottója.

Ewe csak a szemét forgatta.

– Ötven van! – kiáltott fel feltehetőleg Cassy, a harmadik lány, aki egész eddig egy fiúval beszélgetett.

– Rendben, a szokásos alakzat! Jössz te is velünk, Loretta?

– Nem, köszi. – Inkább egyedül találom meg a termet, bár ezt már nem raktam hozzá.

Csak néztem, ahogy a három kicsípett lány magassarkúban és feltűnően felhúzott szoknyával egyszerre és magabiztosan lépkedett. A folyosón minden szem rájuk szegeződött, sejthették, hogy ebben a percben vannak jelenleg ott a legtöbben. Nyilvánvaló, ők álltak a hierarchia élén. A fiúk nyálcsorgatva nézték a három szépséget. Megráztam a fejem, eddig ilyet még csak a filmekbe láttam.

A tanterem egy hatalmas előadóra hasonlított leginkább, attól függetlenül, hogy ez egy középiskola. A padok három oszlopot alkotva öt sorosak voltak, mindegyik egyel magasabban volt, mint az előtte lévő, hogy könnyen ki lehessen látni. Találomra beültem a második sorba egy ismeretlen lány mellé, aki egész szimpatikusnak tűnt, és kezdetét vehette a fogalmam sincs milyen óra, talán évkezdőnek csúfolták.

Bejött egy középkorú férfi, az osztályfőnök. Az első húsz percben még szorgalmasan jegyzeteltem, de egy idő után szokásomhoz híven elvesztettem a fonalat, ezért a mellettem ülő lánytól kérdezgettem mindent. Meglepődtem, hogy még a tizedik “Mikor is van ez?” kérdésre is kedvesen válaszolt. Plusz pont neki, hogy nem kezdett feleslegesen csevegni, letudta egy jókívánsággal az új lány témát. Mellesleg, én még a nevét se jegyeztem meg.

Négy teljesen felesleges és unalmas óra után az ebédlőbe tódult valamennyi diák, ezért én is ekképp cselekedtem.

Meglepődtem, hogy Ewelein még helyet is foglalt nekem a központi asztaluknál, pedig számítottam rá, hogy ismeretség hiányában egyedül leszek.

– Betty, hogy lehetsz ennyire hülye? – értem oda egy hatalmas röhögésre.

– Miért? Mert én brazilul akarok tanulni? Legalább nekem vannak céljaim az életben. Különben is, azt olvastam a magazinban, hogy a brazil pasik a legcukibbak – áradozott.

– Istenem – masszírozta az orrnyergét Ewe. – Miért vagyunk mi barátnők? – tett fel egy költői kérdést.

Az ebéd után – ami szerencsétlenségemre marha volt – megvártam Eweleint, hogy együtt menjünk vissza. Amíg a barátnői bementek a mosdóba sminket igazítani, muszájnak éreztem megkérdezni valamit.

– Miért lógsz velük, ha... ha ennyire idegesítenek? Bocsánat a kifejezésért, de így érted a lényeget – sandítottam rá.

– Félreértés ne essék, nagyon jó barátnőim, igaz, nem a legmegbízhatóbbak, de nagyon szeretem őket. Viszont az őrületbe tudnak kergetni a butaságaikkal, és ezen sajnos könnyen felidegesítem magam.

– Á, értem. Reméltem, hogy gond a kérdés.

– Jaj, dehogy is. Megyünk? – kérdezte.

– De nem várjuk meg őket? – furcsálltam.

– Most nincs kedvem, még egy darabig úgy is bent lesznek – vonta meg a vállát. – Nagyon elfáradtam.

– Miben? Az évkezdőben vagy az evésben? – cukkoltam.

– Mindkettőben – nevetett.

Átsétáltunk a kihalt udvaron. Élveztem a kora őszi napsugarakat, amik az arcomat melegítették, a langyos szellő simogatta a bőrömet. Szeptember első hetében még nem érkezett meg a hideg. Ugyan nem voltam zaklatott, de jóleső nyugodtsággal árasztott el. Az óceán miatt a levegő egy kicsit sósnak hatott az elején, de ezt egy nap után már megszoktam.

– Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egy kicsit? Nincs jelenleg semmi dolgunk, ugye?

– Benne vagyok, élvezzük ki, amíg jó idő van. Csak körülbelül fél hatra menjünk vissza, de még úgyis maximum három lehet.

– Rendben.

– Mesélhetek az akadémiáról, ha gondolod – ajánlotta fel.

– Azt megköszönném – mosolyodtam el.

– Szóval... jaj, egyébként milyen volt az első napod itt?

– Eltelt, nem volt túl izgalmas az évkezdő, de maga a suli tetszik. Főleg az, hogy ilyen nyugodt itt minden.

– Igen, az Isten háta mögött eléggé. Eleinte elleneztem a magángimnáziumot, de két év után belátom, apámnak ez volt a legjobb döntése annak idején.

– Itt kezdtél, nem?

– Igen. Szóval, az akadémia... mi érdekel? Gondolom az éjjelisek biztos – kacsintott.

Bólintottam, mire belekezdett.

– Az éjjelisek minden nappali tagozatos álma. Ők olyan... tökéletesek. Elegánsak, udvariasak, a lányok gyönyörűek, a fiúk pedig jóképűek. Sokan kezelik őket úgy, mint a sztárokat. Náluk is négy évfolyam van, és ugyan úgy vannak azok a tipikus menők. Tizenegyen tartoznak ide, a főgóré Kaname, ő vezeti az egész tagozatot is. Sajnos csak a bálokon találkozhatunk és beszélhetünk velük, de szerencsére gyakran rendeznek. Ha jól tudom, este nyolckor kezdődik nekik a tanítás. Fél nyolckor jönnek át a szállójukból ide, mert egy épületben folyik a tanítás, csak ugye nekik este. Neked is ott kell lenned, amikor elvonulnak, kihagyhatatlan! Csak pár percre is, de látni őket... – áradozott.

Hiszen ők vámpírok. Persze, hogy emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek – gondolkodtam magamban.

– Egyébként tökre odaillesz az éjjelisek közé – folytatta.

– Hogy érted? – kérdezem, leplezve a zavaromat.

– Nézz magadra, te is ugyan olyan szép és elegáns vagy, mint ők.

– Lehet, nem vettem észre – nevettem, oldva a bennem dúló feszültséget. Ewelein nem hülye. Egyáltalán nem.

– Egyébként szerintem nappalisnak jobb lenni, hiszen éjszaka mit lehet csinálni? Biztos ők meg pont ellenkezőleg vélekednek, de szerintem világosban sokkal jobb mindent csinálni. A suliban rengeteg lehetőség van a sportra és mindenfélére. Tényleg, elgondolkodtál már valamelyik szakkörön?

– Azt se tudtam hol áll a fejem igazából.

– Megnézzük őket? Én szerintem maradok a csillagászatnál, de megnézek veled valamit, ha szeretnéd.

– Rendben, csak még maradjunk egy kicsit – mondtam, utalva a friss levegőre.

Épp az összekötő hídon álltunk, ahol különösen szeles volt az idő. Építészeti szempontból az akadémiát különösen kedveltem, főleg a hidas megoldást. A középkori stílusú építmények a kedvenceim közé tartoztak. Ahogy megfigyeltem, valószínűleg egy régi kastély lett átalakítva.

Visszamentünk az iskola épületébe, ahol az aulában már a faliújság előtt tolongtak a diákok. Eszembe jutott, hogy említette a férfi, csak éppenséggel nem figyeltem. Türelmesen kívántam a soromat, majd elvettem egy lapot, ahol listázva voltak a délutáni foglalkozások.

– Na, valamelyik szimpatikus? – ugrált körbe Ewe, jobban érdekelte a választásom, mint engem. Amolyan igazi barátnős tevékenységnek tűnt, ahhoz képest, hogy csak egy napja ismerjük egymást. Őt ez látszólag nem zavarta, azzal magyarázta, hogy ez itt megszokott. Úgy látszik, csak én vagyok ennyire zárkózott.

– Nem is tudom... – hezitáltam. Tényleg rengeteg lehetőség volt felsorolva, azonban engem egyik sem érdekelt különösebben, függetlenül attól, hogy jó voltam az adott tantárgyból.

– Milyen az a felügyelő? – kérdeztem, megpillantva a lap legalján a feliratot, ami mellé zárójelbe oda volt írva, hogy 1 fő.

– Ja, az. Oda csak egy ember kerülhet be, viszont nagyon király! Ő felügyeli, hogy ne szegjen szabályt senki, éjszaka őrjáratozik és még az éjjelisekhez is bemehetek! De nagyon magas a kritérium, amióta én idejárok, még senkit sem találtak alkalmasnak, így egyedül Zero őrködik csak.

– Szerintem megpróbálom.

– Hát, nem is tudom... tényleg elég magas a szint, de ha ezt szeretnéd, támogatlak! – mosolygott. Hogy tud ez a lány mindig ilyen vidám lenni? Belém összesen nem szorult ennyi pozitív gondolat.

– Egy próbát megér – vontam meg a vállam. – Sokan szoktam jelentkezni?

– Ne tudd meg, majdnem az egész iskola. Mindenki szeretne az éjjelisek közelében lenni.

– Igaz – nevettem, de nekem volt egy aduászom. Nem hinném, hogy sok nappalis tudná az éjjelisek titkát, egy felügyelőnek pedig tisztában kell vele lenni.

Felírtam a nevemet a jelentkezési lapra, Ewe pedig ugyanúgy a csillagászatot választotta. Nem faggattam, de volt egy olyan érzésem, hogy már párszor elutasították.

Visszasétáltunk a szobába. Résen voltam, így előbb fogaltam le a fürdőt, mint ő. Gyorsan megfésülködtem és arcot mostam, megigazítottam az egyenruhát, ilyesmik. Tényleg nem tudtam, mit csinálhat bent annyi ideig, bár azt a rengeteg tubus valamit, ha mind magára keni, az tényleg eltarthat egy darabig.

Amíg ő volt bent, addig kipakoltam és rendezgettem a dolgaimat.

– Így akarsz jönni? – döbbent le, amikor meglátott az ágyon fekve.

– Miért, mi a baj? – furcsálltam.

– Semmi haj, semmi smink...

– Nem értem, miért kéne bármit is csinálnom ezek közül.

– Mert most megyünk az éjjelisekhez! Jól kell kinézni, híg felfigyeljenek ránk! – kiáltotta, miközben hevesen gesztikulált. Valóságos tragédiának élte meg.

– Nincs szükségem ilyesmikre – ellenkeztem.

– Sminkre tényleg nincs. Irigyellek, hogy ilyen szép a bőröd, de ha a szemedet kiemelném valamivel...

– Ewe, elég, nem akarok se sminket se hajat – vágtam határozottan a szavába.

– Te tudod – hagyott ott sértetten. Meredten néztem utána, és leültem az ágyra. Elővettem egy ősrégi, naplószerű könyvet és olvasni kezdtem.

Vámpírok. Egy egyszerű kalligrafikus felirat félig lefolyva, vérvörös színnel itatta át az idős papiruszt. Körülbelül ötven-hatvan éves lehetett, a legújabb kiadás, mégis sok mindent megélt, ezért van ennyire leáldozott állapotban. Ez tartalmaz szó szerint mindent, amit a vérszívókról tudni kell. Fajták, képességek, nemesebb családfák... és még az irtási módszereket is. Természetesen ez az irat tiltott, ha jól tudom, éppen az egyetlen példányt tartom a kezemben. Az a bátor férfi, aki megírta, halál fia lett. A kiadott köteteket elpusztították, de nagyapámnak sikerült egyet megmentenie.

Egy pillanat alatt csaptam össze és dugtam be a takaró alá, mikor kinyílt az ajtó.

– Egyébként csak Cassyéknak szóltam - vágta le magát az ágyra Ewelein. – Mehetünk?

– Persze – mondtam, és figyelmen kívül hagyva a fintort az arcán kisétáltam az ajtón.

Pár lányt láttunk izgatottan futkosni a folyosókon. Egyértelmű, hogy oda igyekeztek, ahova mi is. Nem sok kedvem volt a vámpírokat bámulni, míg át nem vonulnak, mivel épp eléggel találkoztam már, de Ewe miatt belementem. Így talán lenyugszik egy kicsit.

Alkonyodott, mire kiértünk. Nem akartam a hatalmas lánysereg közé beállni, ezért egy hátsó fának a törzsének támaszkodtam, ahonnan pont ráláttam az útra. Zero tartotta kordában a nappalisokat, akiknek nem szabadott átlépniük egy bizonyos vonalat.

Elkezdődött. A levegőt éles hangok töltötték meg, amik felettébb kellemetlenül érintették a hallószervemet. Fel nem tudtam fogni, hogy minek visítani, amikor meglátnak valakit.

A nemeseket Kaname vezette, akivel összefutottam az igazgatói irodában. Tizenegyen voltak, de csak két lány. A legtöbben unottan sétáltak végig, oda se bagózva a felhajtásra. Egy szőke fiú viszont megszegve a normákat, integetett, pózolt, élvezte a rajongást. Szóval ő a nőcsábász. Tekintetével végigsiklott a tömegen, majd megállapodott a szeme... rajtam. Ez még nem is lenne nagy dolog, de ekkor cinkosan rám kacsintott. Nem tudtam, hogy most nekem is el kellett volna olvadnom, mindenesetre, rezzenéstelen arccal néztem tovább előre. Shiki, kivel egyszer összefutottam az udvaron szintén kiszúrt, de nem tulajdonított nekem nagy jelentőséget.

Igyekeztem megjegyezni az arcokat. A parádés bevonulásuk után mindenki szétszéledt. A csillagok beborítottál az égboltot, észre sem vettem, hogy időközben teljesen eltűnt a nap. Egyedül sétáltam át a hídon, a szél érezhetően megerősödött. A félhomály egyfajta misztikumot, rejtélyes megjelentést kölcsönzött az előző századi kőépítménynek. Gyönyörűen megcsillant egy-egy nagyobb hullám a lámpafényben.

Hiányzott a szabadság, hiszen az Akadémiát elkerítették, nem tetszett, hogy nem járkálhatok kedvemre éjszaka. Teendő híján már korán befeküdtem az ágyba, de álom nem jött a szememre. Sóhajtva fordultam a másik oldalamra, de ekkor kivágódott az ajtó. Ewe egy hatalmas röhögés közepette sétált be, már majdnem az ágyánál volt, de még onnan is beszélgetett. Kedvem lett volna beszólni egyet a vihogó társaságnak, de visszafogtam magam. A szokásos esti rutinja után, míg levakarta magáról azt a sok vackot, ő is lefeküdt aludni.

– Úgy döntöttem, hogy nem lenne jó ötlet hullaként ébredni holnap már a második napon – morogta.

– Kiváló döntés. Jó éjszakát – mondtam, de csak nem nyomott el egyhamar az álom. 

Szeptember 4.

– Nagyon örülök, hogy az iskola híre hozzád is eljutott. A szüleid miért nincsenek itt?

– Apukám dolgozik.

– Sajnálom a tapintatlanságot! Igaz, hogy előzetesen mindent elrendeztetek, de írásos engedély kell a gondviselőtől, csak úgy tudsz beiratkozni.

– Már apa megírta – nyújtottam át a hamisított dokumentumot.

– Köszönöm szépen. Kell egy kis idő, míg elkészülök a papírmunkával, addig nyugodtan maradj csak itt. Egy teát esetleg? Ez most új, Kínából hozattam, különleges ízesítéssel az ottani hagyományoknak...

– Nem kérek, köszönöm – utasítottam el.

– Egy sütit? Az egyik tanítványom sütötte még, amikor...

– Nem vagyok éhes - nyomatékosítottam a mondandómat. Eszembe jutott, hogy ennyire nem kéne félvállról venni, hiszen egy iskolai beiratkozáson vagyok, nem ártana szimpatikusnak látszanom. – Köszönöm a felajánlást, de ebédeltem.

– Miért pont ezt az iskolát választottad? – csevegett. Megembereltem magam és előszedtem az aranyos iskoláslány énemet. Mintha nem tudnám, hogy például a diri fénykorában a legkegyetlenebb vámpírvadász hírében állt.

– A költözés miatt, és szerettem volna egy kicsit önállóbb lenni, amire a Cross Akadémia tökéletesen megfelel. Az előző iskolámban sokat csúfoltak a szótlanságom és az érdes stílusom miatt, ezért a gondviselőm inkább a magániskolát javasolta.

– Hidd el, ez az iskola kiváló lesz neked, senkit sem ítélünk el, biztos jól kijössz az évfolyamtársaiddal is.

– Mondja, vannak itt éjjeli tagozatosok is? – kérdeztem. Természetesen tudtam rá a választ, de puhatolóztam egy kicsit.

– Ó, igen, igen… de csak a bálokon lehet velük találkozni. Minden nappali tagozatos lány odáig van értük, de igazság szerint nem tudom mit esznek rajtuk, hiszen ők is csak egyszerű diákok.

– Biztosíthatom, hogy én nem vagyok olyan típus, de őket is meg tudom érteni. Tudja, ilyen korban az emberlány mit meg nem adna egy fiúért…

– Látom, tapasztalt vagy. Annyira szeretem a romantikus történeteket! Képzeld, a polcaimon rengeteg ilyen CD sorakozik, igaz, ezt férfiként nem nagyon kéne híresztelnem, szóval, ha lehet ne terjeszd – csevegett mindenféléről, én pedig játszottam a szerepemet. A folyékony hazudás módszerét már régen elsajátítottam. 

Csendben ültem volna egy darabig, míg a papírmunkát csinálja, de ez a tervem nem jött össze, mert be nem állt a szája az öregnek. Nincs ki mind a négy kereke, az biztos. Bár, mit is gondolhattam volna egy olyan emberről, aki szőnyeget visel a vállán.

– Szóval itt vannak a papírok, ide kell egy aláírás és ide is… jaj, mégse, ez a számlám – nevetett fel zavartan, és gyorsan levette az asztalról.

Érzelemmentesen ráfirkantottam a nevemet a pontozott vonalakra, a férfi helyettem is izgatott volt.

– Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked ez az iskola, olyan jó, hogy bővült a tanulók száma! Viszont ne felejtsd el levenni a szemed az éjszakai tagozatról, ha meglátod őket – kuncogott. Elfojtottam magamban a felszínre törő szörnyülködő nézést, csak bólintottam egyet. A diri nem bírt egyhelyben állni, egész idő alatt ugrált, pattogott a szoba egyik sarkából a másikba.

Kopogás zavart meg minket.

– Gyere! – szólt az ajtón kívül állónak.

Egy fiú lépett be rajta. Amint meglátott, egy pillanatra lefagyott, de rendezte a vonásait. Pontosan tudtam, hogy mi játszódhat le benne. Megfeszültem a jelenlététől, de utána jól leszidtam magamat. Nem szabad félnem tőlük. Az eset óta még nem találkoztam vámpírral, és ez megrémített.

– Elnézést, nem akartam zavarni – közölte kimért hangon, és az ajtó felé fordult.

– Ugyan Kaname, ne szerénykedj, épp végeztünk. A kisasszony a nappali tagozat új tanulója. A szobád a lányok kollégiumának második emeletén a hatos, a szobatársadat pedig Eweleinnek hívják. Biztosan jól ki fogtok jönni, az egyenruhád az ágyon van, ma érkezett. Megmondtam a varrónőnek, hogy igyekezzen… – fordult felém és kezdett magyarázni.

– Rendben, köszönöm szépen, megyek és megnézem a szobámat.

– Mindent megtalálsz ebben a noteszban, amit tudnod kell, van benne egy térkép és egy másolat a házirendből is. Annyira örülök, hogy egyel többen lettünk – gyűltek könnyek a szemébe. Te jó ég, jobb, ha elhúzok, mielőtt megint elkezdi. – El is felejtettem, ő Kaname, az éjszakai tagozatosok vezetője

– Örvendek – mondtam unottan. Mehetnékem volt.

– Részemről a szerencse – biccentett a fehérruhás.

Kiléptem az ajtón és ott találtam magam a folyosók rengetegében. Vasárnap lévén a legtöbben a faluban tengődtek. Ebben az Isten háta mögötti településen még térerő sincs.

Walketha. Ismerős? Nem? Gondoltam. Ez az a település, amiről világéletében még senki se hallott, csak azok, akik itt vannak. Sok forrást olvastam, hiszen az uralkodó keze bárhova elér, a lányaként ezt kihasználva nyomoztam. A faluban az embereken kívül a lepukkant negyedekben vérszomjas ragadozókba botolhatunk, vagyis E-szintű vámpírokba. Bennük már semmi emberi sincs. Undorító. Csak a vér szaga vezérli őket, nem tudnak ép ésszel gondolkodni.

Alig öt percnyi sétára máris a Cross Akadémia kapujánál vagyunk. Két fele van, ahol szigorúan védett és ellenőrzött az átjárás a nappali és az éjszakai tagozat között. Mindkét oldalon található két-két kollégium és udvar. Maga az iskola, ahol az órák folynak és az igazgatói központ is középen található. A két tagozat között tilos az átjárás, egyedül csak a bálokon lehet találkozni.

A térképpel bíbelődve nagy nehezen megtaláltam a szobát. Nem fogadott hat csillagos szálló, de meglehetősen jónak találtam. A fapadló hatalmasat reccsent, mikor ráléptem. Szeretni fog engem a lány, ha az éjszaka közepén járkálok ki. Két franciaágyat tettek a fal mellé, közöttük volt az ablak. Egy szekrényt kaptunk még és egy fürdőszobát. Az ebédlő az iskola épületéhez tartozott, de olykor ki lehetett menni a faluba élelemért.

Furdalta az oldalamat a kíváncsiság a szobatársammat illetően, pedig nem vagyok egy izgatott típus. Bár azt észrevettem, hogy az egész szekrény tartalmát kisajátította, és még így is láttam holmikat a bőröndjében. Hogy tud ennyi mindent hozni, hogyha csak az egyenruhát lehet viselni? Sose fogom megérteni, minek egy komplett szépségszalont magunkkal hurcolni. A ruháról jutott eszembe az ágyamon heverő iskolai rémség. A rakott szoknya borzasztóan állt, de nem volt annyira kényelmetlen a szett, mint amilyennek kinézett. Muszáj volt elfogadnom, ezért próbáltam megbarátkozni a tükörképemmel. Mint egy idióta iskoláslány, pont annak akartam tettetni magamat. Bár amint jobban megnéztem, a sötétkék kabátszerű ruha – feszes felsőrész és bő alsó, ami rálógott a szoknyára – nem is állt rosszul, csak a fodros részével nem békültem ki.

– Édes Istenem - masszíroztam az orrnyergemet, mikor megláttam a fürdőszobát. Nem magával a helyiséggel volt problémám.

A szobatársam kozmetikumait pillantottam meg... mindenhol. A polcon, a tükör előtt, a fiókban, a mosdókagyló szélén, nem viccelek, egy centi fehér felületet is alig találtam. Már kezdtem sejteni, hogy milyen lánnyal van dolgom.

Kinyitottam az egyszerű, fekete bőrkötéses noteszt. Rögtön az első oldalon az iskola képe és címere fogadott. A második oldalon az órarendem és egy figyelmeztetés, hogy választanom kell idegen nyelvet. Minden nap négyig kellett bent lenni az iskolában, de az órarend nem tűnt vészesnek. Sok tölteléktárggyal és lyukasórával egészítették ki. A csengetési rend fogadott mellette, a következő oldalon pedig a házirend. Észrevettem pár érdekes pontot, miszerint:

·         Nem lehet hozzáérni az éjszakai tagozat diákjaihoz iskolai eseményeken kívül.

·         Nem lehet az éjszakai tagozat diákjait fényképezni.

·         Amikor átjönnek a holdszállóból a tanulók, nem lehet a kapu elé állni.

Számomra értelmetlennek tűntek, nem értettem, hogy miért csinálna ilyet bárki is, de nagy valószínűséggel a visongó tinilányok miatt foglalták írásba ezeket. Tovább lapoztam, ahol az ehavi menüt olvashattam. Amint átfutottam, rájöttem, hogy mostantól csempésznem kell az ételt. Az emberek annyira furcsa dolgokat esznek.

Mivel a többiek még mindig nem értek vissza, ezért elhatároztam, hogy megkeresem az igazgatót az idegen nyelvvel és a füzetekkel kapcsolatban. Kiélveztem a nyugalmat és a síri csendet az épületben. Az udvaron áthaladva megpillantottam pár embert az éjjelisek közül. Gyanútlanul sétálgattak fel-alá. Észrevétlenül át akartam volna vágni, de meghiúsították ezen tervemet. A szemem sarkából láttam, ahogy mindannyian felém fordulnak. Megérezték a vér szagát.

Lehajtott fejjel, minél gyorsabban próbáltam eliszkolni, be az épületbe, de valaki elém állt.

– Netán eltévedtél? – kérdezte a vörös kihívóan. Nem akartam belemenni a játszmába.

Felszegtem a fejem, magabiztosan kihúztam magam és a szemébe néztem. Nem féltem tőle.

– Nem – közöltem hűvösen és kikerülve az ifjút tovább mentem volna, de elkapta a kezem.

– Shiki, ne keverd magad bajba. Kaname a fejedet fogja venni ezért – mondta egy másik fiú.

Az engem fogva tartó dühösen mordult egyet, de még mindig nem engedett el.

– Megtennéd, hogy elengeded a csuklóm? – szólaltam meg, ami látszólag meglepte őket. Shiki íriszei vörösen izzottak, tudtam, mi következik. Azonban engem nem olyan fából faragtak, bár nem kéne már az első napon összeszűrnöm a levet a vérszívókkal.

- Shiki, teljesítsd a hölgy kívánságát - mondta egy ismerősen csengő hang, mire az említett ellépett előlem.

– Elnézést, kicsit elragadtattam magam. Csak nem akartam, hogy elkóboroljon, hiszen a nappalisoknak nem szabadna még itt lenniük – hazudott, mint a vízfolyás. Biztos voltam benne, hogy a Kuran nem hitte el, de a hitelesség kedvéért bólintott. Felettébb mulatságos volt, hogy nem tudták, hogy tisztában vagyok a dolgokkal.

– Máskor légy kedvesebb a hölggyel, a kisasszony az akadémia legújabb tanulója – mondta Kaname, majd felém fordult. – Minden rendben?

– Természetesen, de ha nem zavarná, most mennék, mert még beszélnem kell az igazgatóval.

– Nem tartalak fel, az irodában vár téged.

– Köszönöm – mondtam, és folytattam az utamat.

Meglepte őket a magabiztosságom. Igyekeztem higgadtan és feltűnésmentesen kezelni a kialakult szituációt. Biztos vagyok benne, hogy Kaname ezt még elszámolja rajta, csak diszkréten.

Tisztában voltam vele, hogy a vérem különleges. A hibrid különös faj, magának a csábításnak is nevezik. Apám, Lord Nesta vámpírkirály és az egyik ember szeretőjének leszármazottja vagyok. Ugyanúgy dobog a szívem, normális ételen élek, mint az emberek, azonban a vérem sokkal édesebb, és ennek az illata nagyon messzire terjed. Ezért is nevezik csábításnak. Aki egyszer megízleli, nem tud leállni vele, ami halálos kimenetelű ránk nézve. Ezért is ritka, mint az őszinte ördög a világon, mert sokan nem tudnak ellenállni.

Az igazgató irodája előtt nagyot sóhajtottam. Még két évig kell elviselnem ezt az őrült férfit. Biztos tud komoly is lenni, de eddig nem bizonyította.

– Loretta, már nagyon vártalak! És milyen jól áll ez az egyenruha, mintha rádöntötték volna!

– Köszönöm – mosolyogtam erőltetetten. Ha nem ismertem volna eddig, azt hinném, hogy egy pedofil.

– A nappalisok mindjárt visszatérnek a kollégiumba, és holnap kezdetét is veszi...

– Elnézést, hogy félbeszakítom, választott idegennyelv miatt jöttem – szakítottam félbe, de kipréseltem magamból még egy mondatot. Muszáj játszanom a szerepet. – Nagyon izgatott vagyok, de ha nem probléma, sietek. Szeretnék visszamenni, hogy mielőbb megismerjem az osztályomat! – A mosolyom lassan már vicsorgásba fordult át, de nem tűnt fel neki.

– Lehet választani spanyol és francia közül, eredetileg fele-fele arányban oszlik el az osztály, bár most egyel több franciás van, ezért a spanyolt ajánlanám.

– Igen, tökéletes lesz, rendelkezek némi alapismerettel a nyelvet illetően.

– Akkor az órarendet ennek megfelelően nézd. Szerdán lehet kimenni a faluba, addig csak egy füzetet tudok adni.

– Rendben, köszönöm! – mondtam, és gyorsan kislisszoltam az ajtón, mielőtt belekezdett volna az örökös hosszúságú beszédbe.

Kezemben a piros borítójú füzettel léptem ki ismét az udvarra, ahol szerencsére nem találkoztam a vérszívó barátainkkal. A nyüzsgés egyre közelebbről hallatszódott, ezért sietősen a szobámba igyekeztem. Miután majdnem elhasaltam a küszöbben, de sikeresen túléltem és becsuktam magam mögött az ajtót, a fán keresztül beszűrődtek a beszélgetésfoszlányok. Kíváncsi voltam, csak most kezdődött igazán a móka.

Kivágódott az ajtó és egy vörösesbarna, sötétzöld kabátos lány tipegett be. Göndör fürtjei egyenletesen omlottak a vállára, zöld íriszei egyből megakadtak rajtam.

– Te vagy az új lány? – kérdezte lelkesedve, majdhogynem sikított örömében. Te jó ég, ma már másodszor.

– Igen, Loretta vagyok – álltam fel az ágyról.

– Szuper, én Ewelein! Már annyira vártam, hogy találkozzunk, azt viszont gondoltam, hogy szobatársak leszünk, tavaly ment el, ezért ebben a pár napban egyedül laktam – biggyesztette le a száját látványosan. – Biztos jól ki fogunk jönni, szimpinek tűnsz – mosolygott.

– Igen – bólogattam.

– És? Hogyhogy ide jöttél? Miket szeretsz csinálni? Ismerkedjünk meg, ha már két évig szobatársnők leszünk! – Csak úgy dőlt belőle a szó, helyettem is lelkes volt.

– Hát... szerettem volna már elszakadni végre az apámtól, és az előző évfolyamom nem volt valami jó, ezért iratkoztam át

– Értem, és honnan? – kérdezte gyanútlanul. Elképzeltem, milyen fejet vágna, ha rávágnám, hogy a Pokolból, ugyanis onnan szöktem meg apám elől, ott tartott fogva az utóbbi időben. Elvigyorodtam, de közel sem azért, amire a lány gondolt. Ő örömmel fogadta, hogy végre nem csak a kifejezéstelen arcomat kell bámulnia.

– Sochiból – mondtam végül a szülővárosom nevét, de a kérdő tekintetét látva hozzátettem – Oroszország.

– Á, most, hogy mondod, látszik – kuncogott. Aranyos, azt hiszi, azért fehér a bőröm, mert orosz vagyok, ami ugyan igaz, de nem ez az oka.

– Igen... van itt takarodó? – kérdeztem, miközben átöltözött.

– Igazából nincs, csak a kollégiumból nem lehet kimenni este nyolc után. Bármeddig fent lehet maradni, bár akkor a tanórák alatt fáradt leszel. Néha viszont vannak jó bulik – kacsintott.  – Mennyi az idő? – kérdezte. Ránéztem az órára, ami fél hatot mutatott.

– Öt harminc – válaszoltam.

– Szuper, akkor mindjárt itt a vacsi ideje, pár évfolyamtárssal ilyenkor le szoktunk ülni a parkos részen kajálni. Tényleg, te nem is voltál a faluban, van kajád? – Most, hogy említette, elhúztam a számat.

– Ami azt illeti, nincs.

– Hétvégén, akik nem mennek haza itt esznek, de még nincs nyitva a suli épülete. Szívesen adok, ha megvárod, míg elkészülök – kért meg nevetve.

– Persze, úgysem ismerek még rajtad kívül senkit.

Úgy látszik, nála nem ugyan azt jelentette az elkészülés, mint nálam, ugyanis még fél óra elteltével is a fürdőszobában tevékenykedett. Ötletem se volt, mit csinálhat ennyi ideig, de amint kilépett, megláttam.

Tökéletesen besütött loknik, lealapozott pofi, cicaszemek, élénk színű rúzs és feltűnő ékszerek az egyenruha felett. Felvette az ágy mellé ledobott magassarkú csizmáját és a kézitáskáját, majd felém kapta a fejét. A hatalmas aranykarikák a fülében és a csuklóján csilingeléssel töltötték be az egész szobát.

– Huh, ilyen gyorsan még életemben nem készültem el, nagyon siettem – mondta, és drámaian letörölte a homlokáról a nem létező verejtéket. Megrökönyödve néztem rá, de nem kommentáltam.

– És... milyenek azok a „haverok”?

– Meglátod, tök jófej mindenki, most nem t’om kik lesznek ott, de általában hat-heten szoktunk lenni. Ja, erről jut eszembe - közel hajolt hozzám és elkezdett suttogni, mintha bárki más is lenne a szobában rajtunk kívül - Ne az évfolyamon keress pasit, ők nyomik, de a végzősök nagyon menők. Tudok ajánlani párat - kacsintott.

– Nem vagyok amolyan „pasizós” típus a te szavaiddal élve. – Akármit is jelentsen.

– Majd meglátod... – Annyiszor kacsintott, hogy nem tudtam eldönteni, túlságosan beleéli-e magát a szerepébe vagy csak rángatózik.

Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem az emberekhez, de kezdtem éhes lenni. A parkrészhez érve már messziről hallottam a hangoskodó társaságot, amit olyan tipikus emberek alkottak, mint Ewelein. Nagyszájú, beszólogató libák és erőfitogtató, magukat túlzottan jónak hívő fiúk. Amint odaértünk, be is igazolódott az előítéletem az első pár mondatból.

– Ő itt az új lány, Loretta – mutatott be, majd szóba elegyedett a többiekkel.

Leültem egy fiú mellé, pont a legjobb embert sikerült kifognom.

– Mizu Letta? – fordult felém és nézett rám csábítónak szánt tekintettel. Kár, hogy nem jött össze.

– Lorettának hívnak – válaszoltam unottan.

– Nem szereted, ha becéznek? – húzta fel az egyik szemöldökét.

Nem válaszoltam, csak sóhajtva elfordultam és az Ewelein által hozott ételből enni kezdtem. Meglátszott, hogy nem egy nagyi főzte, de a tejszínes csirke különösen kedvezett az ízlésemnek. Igaz, egy jó véresen sütött marhaszeletnek jobban örültem volna, de nem lehet mindent. Az emberek között eléggé korlátozva vannak a lehetőségeim.

Az est további részében csak fültanúja voltam a beszélgetésnek. Néha kérdezgettek, de a szűkszavú válaszokkal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Nem igazán bizonyult az én társaságomnak, de kitartottam Ewelein mellett, ha már volt olyan kedves, hogy meghívott. Azt elemezgettem, hogy társaságban mennyire megváltozott a viselkedése. Nagyszájú, IQ-mínusz tinilánnyá változott, pedig kettesben egészen máshogy viselkedett.

A kezemen számolgattam, vajon mennyi idő telhetett el és mikor látják elérkezettnek, hogy visszamenjünk a kollégiumokba. Szerencsére megérkezett a megmentőm egy szürke hajú fiú személyében, aki megkért, hogy most már ne tartózkodjunk az udvaron. A kevésbé intelligens társaság az udvarias felszólítást egy hatalmas röhögéssel jutalmazta, azonban nem akartam, hogy engem is közéjük valónak nézzen. Hirtelen felálltam, mire felém kapták a fejüket.

– Ewelein, megmutatod merre kell visszamenni? – kérdeztem egy teljesen általános kérdést, miközben elindultam. Ha már ketten csináljuk azt, amit mond, akkor azzal is megkönnyítjük a munkáját. Gyanítom, ő a felügyelő, vagy valami ilyesmi.

– Persze – futott utánam, mire a többiek meglepődve nézték utánunk. – Figyelj, nem szabad elsőre hallgatni a felügyelőre, mert mi lázadók vagyunk – súgta.

Esélyem se volt meggyőzni az ellenkezőjéről, ezért bele sem kezdtem a felesleges kiselőadásba. Szerintem a „lázadás” hülyeség, szabályok mindig is voltak és lesznek. Inkább eltereltem a témát.

– Ő egyébként ki volt?

– Zero, az igazgató fia. Ő a felügyelő, hogy senki ne hagyja el a kollégiumokat.

Csendben folytattuk az utunkat a szobák felé. A szemem sarkából még láttam, ahogy Zero a többiekkel vitatkozik.

Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy előre engedtem Eweleint a fürdésnél. Másfél órával később még mindig unottan ücsörögtem az ágyamon. Hogy képes ez a lány ennyit készülődni?

Ne feledd, az éjjel még nem ért véget!